... a zöldeknek

« Előző Következő »

Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te neved! (…) Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? (...) Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél: minden juhot és barmot, a mezők vadjait, az ég madarait s a tenger halait, mindent, ami a tengerek ösvényén kering. (8. zsoltár)

A Szentírás szerint a teremtett világ végső forrása nem személytelen erő, hanem a személyes Isten, aki maga a Szeretet. A természet tehát olyan érték, amely Teremtője keze nyomát viseli, s amit azért alkotott, hogy az ember élettereként szolgáljon: Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak (Bölcs1,13–14). Isten akarja, hogy legyen a világ, és örömét leli alkotásaiban: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). Művét pedig – a Szentírás legelső története szerint – rábízza az emberre, aki a teremtés koronája és az Ő képmása, hogy „művelje és őrizze azt” (Ter 2,15). Az ember feladata, hogy munkájával értéktöbbletet hozzon létre („művelje”), ugyanakkor őrizze is meg mint jó gazda. Ez a felfogás megóv két szélsőségtől. Egyik oldalon attól, hogy a természetet abszolút értéknek tekintsük, mely független az embertől, és adott esetben egy skarabeusz bogárnak vagy egy kutyának nagyobb értéket tulajdonítsunk, mint egy embernek. A másik oldalon pedig attól, hogy önkényesen bánjunk a világgal, egyéni tetszésünk szerint. Az ember ugyanis nem forrása, hanem gazdája annak: felel azért, hogy úgy használja kincseit, hogy az minden ember igazi javát szolgálja, s lakhatóbbá legyen a Föld minden ember számára.

További olvasnivaló: MKPK, Felelősségünk a teremtett világért 

« Előző Következő »