Az utolsó vacsorától a szentmiséig

« Előző Következő »
 

Amikor misén vagyunk, akkor fegyelmezett mozdulatok, ritmus, együtt mondott imák, közös ének és gesztusok, szokatlan ruhák, színek, tömjénfüst tűnnek fel. Hogyan érkezett ide 2000 év alatt a kereszténység?

Jézus az utolsó vacsorán a szertartásos étkezés során megáldotta a kenyeret és a bort, és új értelmet, lényeget adott nekik: „ez az én testem…, ez az én vérem”. Ezután tanítványai lelkére kötötte: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Vö. Lk 22,14–23) Az apostolok ezt a fontos gesztust őrizték a kezdetektől fogva: kenyértörésnek nevezték azt, amikor összejöveteleiken a kenyér és bor fölött hálát adtak, megismételték Jézus szavait és ettek a kenyérből és ittak a borból: részesültek Krisztus testéből és véréből. A kenyértörés előtt a szemtanúk elmesélték, miket tanított és tett Jézus. Ebből a két mozzanatból alakult ki a mise két része, az igeliturgia (a Szentírás felolvasása és magyarázata: mit tett Isten értünk) és az áldozat liturgiája (a kenyértörés későbbi neve).

A IV. században alakult ki a mai értelemben vett mise, amely sok elemet átvett a római császári udvar szertartásosságából (vonulások, szolgálattevők ruhái, tömjén, bazilika stb.). Az évszázadok során sok minden formálódott benne, amíg a középkor végére megszilárdult a szertartás rendje, és így maradt meg változatlan formában 400 éven keresztül (1570–1970). Korunkban a II. vatikáni zsinat után a mise hagyományos szertartásrendjét a kornak megfelelőbb módon újították meg. A mise mindenki számára érthető lett, nemzeti nyelveken imádkozzuk (latin helyett), az emberek sokféle módon bekapcsolódhatnak (ének, felolvasás, könyörgések, áldoztatás stb.).

« Előző Következő »