Az ember, aki meghallja Isten szavát

« Előző Következő »

Amióta ember él a földön, azóta léteznek a vallások. Ezeknek közös vonása, hogy közvetíteni akarnak az isteni és az emberi között, valami módon kommunikációt szeretnének létrehozni az ég és a föld között.

Ezt a célt szolgálták a bálványok, vagyis az istenségek földi testet öltései; erre voltak jók a sámánok látomásai, a jósok szózatai, a papok által közvetített üzenetek; emiatt végeztek mágikus cselekedeteket, ahol a földi cselekvés és a mennyei történés (és viszont) szüntelenül egymásba fonódtak. Mindazonáltal ezek a közvetítések, kapcsolatkeresések az ember erőfeszítései voltak, és bár tapasztalhatjuk, hogy nagyszerű művészeti, bölcseleti örökséget hagytak hátra, összességében mégis elvesztek az emberi gondolatok, elvárások és szándékok útvesztőiben.
Az ószövetségi hívő ember tapasztalata az volt, hogy az élő Isten megszólalt – nem mágikus közvetítés révén, zavaros üzenetekben, jóslatokban, amelyeket hol így, hol úgy lehet értelmezni. Az Ő szava ragyogó fényességű. Izajás könyvében így szól az Úr: „Nem titokban beszéltem, nem valami sötét zugában a földnek. Nem azt mondtam Jákob nemzetségének: A zűrzavarban keressetek! Én, az Úr az igazságot mondom, és az igazat hirdetem nektek” (Iz 45,19).
Isten szól hozzánk; szava – a Szentírás – megragadható az emberi értelem képességeivel, nem vár el „vakugrást” valamiféle zavaros hitbe. Állandó meghívás ez, amelyet meghallhatunk: „Ha az ember el is felejti vagy visszautasítja Istent, Ő szüntelenül hív minden embert, hogy Őt keresse, hogy az ember éljen és megtalálja boldogságát. E keresés azonban megkívánja az embertől értelmének teljes erőfeszítését és akaratának egyenességét, az egyenes »szívet«, és mások tanúságát is, akik megtanítják Istent keresni” (KEK 30).


« Előző Következő »