Gyertya

« Előző Következő »

A rómaiak korában a világításnak nem csak gyakorlati jelentősége volt, de kifejezte a hatalmi státuszt és a méltóságot is. Az egyházi gyakorlatban sem csak a nagyobb fénnyel emeli ki a liturgia színhelyét, hanem jelzi, mi a legfontosabb: felhívja a figyelmet Krisztus jelenlétére az oltáron, az evangélium olvasásánál, a kereszt két oldalán, az áldoztatásnál.

A húsvéti gyertya a legnagyobb és legdíszesebb, a feltámadt Krisztust, a halál és sötétség fölött aratott diadalt jelképezi, reményt ad Húsvét éjjelén, kereszteléskor és a temetésnél egyaránt.
A püspöki misén a hét gyertya a Jelenések könyvére utal: az ünnepélyes földi liturgia már most részesévé tesz a végidő nagy menyegzői lakomájának.

Nézd csak, hogyan áll a gyertyatartón! […] Tetején lobog a láng, és ebből alakítja át a gyertya a maga tiszta testét meleg, sugárzó fénnyé. […] Semmi sem fut el belőle, semmi sem bújik ki, minden tiszta készenlét. És feltartóztathatatlanul felemészti magát hivatása teljesítésében, miközben fénnyé és hővé alakul át. […] Amikor a gyertyára nézel, kelts fel magadban minden nemes tettrekészséget és mondd: »Itt vagyok, Uram!« Akkor majd úgy érzed, hogy a karcsú, tiszta gyertya a te lelkivilágodat fejezi ki. S légy rajta, hogy minden tettrekészséged igazi hűséggé erősödjön. Akkor majd megérzed: »Uram, a gyertya szimbólumában én állok előtted!«
Ne fuss el hivatásod elől. Légy állhatatos. Ne kutass mindig a miért, a minek után. Az élet legmélyebb értelme az, hogy az ember feleméssze magát igazságban és szeretetben Istenért, miként a gyertya is fénybe és hőbe alakul át.



Romano Guardini: Örökmécs

« Előző Következő »