Harang

« Előző Következő »

Templomaink elválaszthatatlan tartozéka a harang. Szava hívogat a szentmisére, de ezen túlmenően számos más funkciója is lehet.

A közösség tagjai sokhelyütt ma is a harang szaván keresztül értesülnek a települést vagy életüket érintő jelentősebb eseményekről: születés, halál, természeti katasztrófák, de jelezheti a hajnali és alkonyati harangozás a reggeli és esti imádság idejét is. A déli harangszót 1456-ban III. Kallixtusz pápa rendelte el, hogy imádságra buzdítson a török seregek fölötti győzelemért. 
Az évszázadok során a harangszó oly mértékig átitatta az emberi közösség életét, hogy mára nehéz megmondani, mennyi mindent jelenthet felcsendülő hangja:

Ha a harangok hangját halljuk, megérezzük a messzeséget. Ha a toronyból árad le hangjuk és minden irányban határtalanul hangzik el, magával ragadja vágyunkat a nagy messzeségbe, míg egyszer csak rá nem eszmélünk, hogy a teljesedést nem a síkságnak kékbe vesző szélén kell keresnünk, hanem a bensőnkben.” (Romano Guardini: Örökmécs)

A katolikus templomokban nagycsütörtök estétől nagyszombat estig, a húsvéti feltámadási szertartásig némák maradnak a harangok, úgymond „Rómába mennek”, némaságukkal járulnak hozzá a szent három nap drámai komolyságához, hogy Húsvét vigíliáján mintegy az Örök Városból „visszatérve” hirdessék meg az egész világnak Krisztus feltámadásának örömhírét.

« Előző Következő »