Hit az egy Istenben

« Előző Következő »

A vallások kezdetben valószínűleg nem arccal, személyességgel ellátott istenség felé fordultak, hanem valamiféle személytelen erőben, hatalomban, sorsban, végzetben, lélekben találtak választ kérdéseikre. Ez a végső erő több nép elgondolása szerint egyetlen lehetett, s minden későbbi istenségnél ősibb volt.

A személyességgel bíró istenhit ebből az ősképletből indult ki. Megjelentek a sokistenhit formái, ahol az erőknek, szellemeknek különféle megnyilvánulásait, formáit kötötték különféle személyiségekhez.

Mindazonáltal újabb és újabb formákban bukkant fel az az ősi gondolat, amely szerint csak egy végső forrás, egyetlen mindenható erő, egy hatalom lehet minden más fölött (és mögött),. Legismertebb az egyiptomi egyistenhit (monoteizmus) rövid időszaka, amikor az „eretnek” Ehnaton fáraó a sokistenhit (politeizmus) helyébe az egyetlen isten, a napkorong (Aton) tiszteletét tette.

Ezek a vallási elgondolások bizonyára hatottak az Ószövetségre. Ugyanakkor az abban megmutatkozó egyistenhit túl is haladta a korábbi kezdeményeket. Úgy hisszük, ennek oka az, hogy amikor megérett rá az idő, az egyetlen Isten önmagát tárta fel az ember előtt a Szentírásban, a zsidó nép történetében. Olyasmi történt tehát, amihez hasonlót egyetlen más vallás istenének sem tulajdonítanak. Ebből a gyökérből indult el az a történeti út, amelyen eljutunk a kereszténységhez, s később az iszlámhoz is. Napjainkban e három monoteista világvallás (zsidó, keresztény, mohamedán) tömöríti az egyistenhívők döntő többségét.


« Előző Következő »