Róm 16,2; Ef 1,1; 1Tessz 4,2-3). 

" />

Kik a szentek?

« Előző Következő »

Az Ószövetségben egy valakit neveznek szentnek: magát az Istent. Az Újszövetségben azt látjuk, hogy a szent jelzőt emberre is elkezdik alkalmazni: Pál apostol szentnek hívja a keresztény közösségek tagjait (vö. Róm 16,2; Ef 1,1; 1Tessz 4,2-3). 

Mire gondol ezzel? Arra, hogy aki hisz, az a hitében különlegesen Istenhez kapcsolódik. A keresztség révén „megszentelődik”, vagyis részesedik Isten szentségében. Szentnek lenni tehát ennyit jelent: Istenhez tartozni, az ő szentségéből részesedni.

A katolikus egyházban az idők előrehaladtával azokat kezdték kiemelt módon szentnek nevezni, akik vagy életük feláldozásával (vértanúk), vagy a Krisztus mellett való hűségükkel, a szenvedésben való kitartásukkal, a tetteikkel és példájukkal (hitvallók) tanúságot tettek a hitükről. 

A középkorra a „szent” jelző teológiai és jogi tartalmat is nyert. Ha valakinek az élete példaszerű volt, s halála után az Egyház megbizonyosodott arról, hogy üdvösségre jutott (pl. csoda történt a közbenjárására), akkor először népfelkiáltással, később hivatalos egyházi eljárással szentté nyilvánították („avatták”) az illetőt. Ez azt jelenti, hogy kimondták: ő már az üdvösség állapotában van, élete és tettei pedig példát jelentenek a hívek számára, ezért tisztelettel adózik iránta az Egyház (ez abban nyilvánult meg, hogy emléknapját bevezették a naptárba).

Még később megkülönböztették a „boldogokat” és a „szenteket”. Mind a boldogok, mind a szentek az üdvösség állapotában vannak, életük pedig példakép. A különbség az közöttük, hogy a boldogokat csak egy helyi egyház (pl. Boldog Özsébet a lengyel és a magyar egyház, illetve a pálos rend) részesíti liturgikus ünneplésben (az emléknapján róla emlékeznek meg az imádságokban), míg a szenteket (pl. magyarországi Szent István királyt) az egész katolikus egyház megünnepli.


« Előző Következő »