Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért." (Mt 20,28)" />

Kik és hogyan szolgálnak az Egyházban?

« Előző Következő »

Jézus mondja Máté evangéliumában: "Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért." (Mt 20,28)

Az emberré lett Isten az Atya iránti engedelmességben és a szolgálatban élte földi életét, ezáltal teljesítette be megváltói küldetését. Ennek legmegrendítőbb kifejezése az a gesztus, amelyet az utolsó vacsora kezdetén tett:
Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. [...] Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: »Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek«” (Jn 13,1–5.12–17).
Éppen ezért az Egyház életének is alaptörvénye a szolgálat. Mindenki, aki tisztséget tölt be az Egyházban, valójában szolgál, mert Krisztus követi, aki „szerette övéit”, ezért szolgált nekik.





A római pápa

Ki a pápa? Miért ő az Egyház látható feje?

Jézus Krisztus az Egyház feje, az Egyház az övé. Ám mint emberi közösségnek, az Egyháznak is szüksége van a látható vezetés struktúráira, arra, amit hierarchiának nevezünk. Ennek a hierarchiának az élén Róma város püspöke, a pápa áll (a szó jelentése: ’atya’).
Róma közösségének első vezetője Péter apostol volt. Sajátos szerepet töltött be az apostolok testületében: a tizenkettő nevének felsorolásakor mindig ő áll az első helyen; Jánossal és Jakabbal együtt Jézus „belső köréhez” tartozik; több alkalommal pedig az apostolok „szóvivőjeként” lép fel. Pünkösd után egyértelműen ő vezeti a keresztény közösség életét, ő az első és legfőbb apostoli tekintély.
A leglényegesebb azonban az az esemény, amelyről Máté apostol számol be. Jézus megkérdezte apostolait: „»Hát ti mit mondtok, ki vagyok?« Simon Péter válaszolt: »Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.« Erre Jézus azt mondta neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.«” (Mt 16,15–19).
Innen fakad Péter apostol sajátos hivatása, amelyet Jézus így foglal össze: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet” (Lk 22,31–32).
A római pápa Péter apostol utódaként ezt a szolgálatot látja el az Egyházban: megerősíti testvéreit, őrzi és tanítja a Jézus Krisztusba vetett hitet.

Érdekes lehet még:
http://www.vatican.va/holy_father/index.htm


Bíborosok, érsekek, püspökök

Kik a főpapok?

A püspökök egy-egy egyházmegye főpásztorai, akik szolgálatuk révén elősegítik a keresztény hit terjesztését és tanítását, ellátják az egyházmegye kormányzati feladatait és a liturgia ünneplése révén fáradoznak a rájuk bízott papság és világi hívők megszentelésén.
A jelentősebb városok püspökei idővel a kitüntető érsek címet vették fel, amely a görögben és a latinban ’fő-püspököt’ (archi-episcopus) jelent. Arra utal ez, hogy jelentősebb, nagyobb súlyú egyházmegyét kormányoznak.
Több egyházmegye együttesen alkot egy egyháztartományt. Ennek élén egy metropolita áll (a görög metropolisz, nagyváros kifejezésből, utalva arra, hogy a tartományi székhelyek egyben mindig a legnépesebb városok is voltak). Ő a saját egyházmegyéjének főpásztora, de emellett meghatározott módon gondot visel az egyháztartomány minden egyházmegyéjére is. Minden metropolita viseli az érseki rangot, de nem minden érsek alá tartozik egyháztartomány (pl. az erdélyi Gyulafehérvár főpásztora az egyházmegye ősisége és méltósága okán érsek, de nem metropolita, míg az esztergom-budapesti főpásztor egyszerre érsek és metropolita).
A pápai udvar kiemelt hivatalait vezető egyháziakat régi időktől fogva bíborosnak nevezik. A latin cardinalis szó feladatuk fontosságára utal (a cardo jelentése ’tengely’, ’sarokvas’). A középkortól kezdve a bíborosok választják a pápát zárt ülésükön (konlávé). Az aktuális szabályozás értelmében 80. életévük betöltéséig vehetnek részt a bíborosok a konklávén, a választókorú bíborosok legfeljebb 120-an lehetnek.

Érdekes lehet még:
A bíborosi kollégium
A katolikus hierarchia

Papok és diakónusok

A legfőbb és egyetlen Pap az Egyházban maga Krisztus. Minden emberi szolgálattevő az ő papságából részesedik a felszentelés által. A papi élet lényege éppen ezért az, hogy a krisztusi küldetést folytassa az Egyházban és a világban.
A helyi közösség vezetésére már a legelső időkben „véneket” (gör. preszbüteroi, magyarosan: presbiterek, azaz a Katolikus Egyházban a felszentelt papok) választottak segítőül a püspök mellé. „A papok a papi méltóságban kapcsolódnak a püspökökhöz, ugyanakkor tőlük függenek lelkipásztori hivataluk gyakorlásában; arra hivatottak, hogy a püspökök gondos munkatársai legyenek; püspökük körül presbitériumot alkotnak, mely vele együtt felelős a részegyházért. A püspöktől kapják a plébániai közösség hivatalát vagy a konkrét egyházi feladatot” (KEK 1595). A magyar népnyelv áldozópapnak is nevezi őket.
Az apostolok nagyon hamar észlelték, hogy a közösség igényeinek növekedése, a feladatok sokasodása elvonja őket a lényegtől: az igehirdetéstől, a közös ima vezetésétől. Ezért segítőket, szolgákat (gör. diakonosz) választottak maguk mellé: „Ezeket megbízzuk a munka irányításával, mi meg majd az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat” – mondja Péter (ApCsel 6,3–4). „A diakónusok az Egyház szolgálatának feladataira szentelt szolgák; nem kapják meg a szolgálati papságot (vagyis például nem mutathatnak be szentmisét és nem szolgáltathatják ki a bűnbocsánat szentségét – a szerk.), hanem a szentelésük nagyon fontos feladatokat bíz rájuk az Ige szolgálatában, az istentiszteletben, a lelkipásztori vezetésben és a szeretet szolgálataiban, mely feladatokat püspökük lelkipásztori tekintélye alatt kell megoldaniuk” (KEK 1596). A magyar népnyelv szerpapnak is nevezi őket.

Szerzetesek

Az Egyház kezdeteitől fogva mindig voltak olyan férfiak és nők, akik elhatározták, hogy osztatlan szívvel Istennek szentelik az életüket. Természetesen erre vállalkoznak azok a férfiak is, akik a szolgálati papság hivatására igent mondanak; mindazonáltal nem ez az egyetlen módja, hogy egy ember osztatlan szívvel Istenért éljen. Voltak, akik a házasságról, voltak, akik a vagyonról mondtak le azért, hogy imádságban, szolgálatban, alázatban éljék életüket. Ennek konkrét módja is kibontakozott Jézus tanácsaiból, amelyeket az evangéliumban adott: a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség felvállalása által az ember átadhatja magát az Úrnak.
Ezen önátadás intézményesülő formái közül kiemelkednek az egyiptomi remeték, Remete Szent Pál és Szent Antal, akik visszavonultan éltek a pusztában. Lelki bölcsességük okán mind többen keresték fel őket lelki vezetésért, tanácsért, és számos fiatal is nyomukba lépett. Így született meg a sivatagi atyák hagyománya. Ők idővel az egyéni remeteélet mellett megteremtették a közösségi élet formáit is: így született meg a szerzetesség. „Ajándék ez, melyet az Egyház Urától kap, és az Istentől meghívott hívőnek ajánlja állandó életállapotként az evangéliumi tanácsokra tett fogadalomban. [...] A szerzetesi élet arra hivatott, hogy különböző formákban jelezze Isten szeretetét korunk nyelvén” (KEK 926).
A nyugati szerzetesség atyja Szent Benedek, aki az első rendet, a bencéseket alapította. Testvére, Szent Skolasztika a női szerzetesség alapítójának számít. A középkorban ez az első rend reformok, változatok révén szétágazott, ekkor született meg pl. a ciszterci rend. A XIII. század két nagyszerű férfi, Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos révén a szerzetesség megújulását hozta magával. Az újkorban feltűntek azok a rendek, amelyek az új kihívásokra válaszoltak: tanító rendek, betegápoló rendek, karitatív munkát végző rendek. Különös aktivitást mutatnak fel a szerzetesek a világmisszió terén, a harmadik világ országainak egyházaiban. A nyugati világban pedig radikális módon képviselik és valósítják meg a krisztusi ideált, így állandó jelként állnak embertársaik előtt.

Érdekes lehet még:
Magyarországi szerzetesrendek

Világi hívek

Az Egyház életében a papság és a szerzetesség fontos szerepet tölt be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház a papokról és a szerzetesekről szól. Azokat, akik nem a fenti hivatásokban élve valósítják meg a keresztény életvitelt a mindennapokban, világi hívőknek nevezzük. A keresztség közös kapocs, amely mindenkit összefűz az Egyházban. Részt ad minden kereszténynek a közös küldetésből. „A Krisztus-hívők, pontosabban a világi hívők az Egyház életében az első csatasorban vannak; az Egyház általuk az emberi társadalom éltető elve. Ezért nekik, mégpedig elsősorban nekik egyre inkább tudatában kell lenniük, hogy nem csupán az Egyházhoz tartoznak, hanem ők az Egyház, azaz a Krisztus-hívők közössége a földön a közös fő, nevezetesen a római pápa és a vele közösségben lévő püspökök vezetése alatt. Ők az Egyház.” (XII. Piusz pápa)
Sajátos hivatásuk alapján a világi hívők dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. [...] Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és a Megváltó dicséretére szolgáljanak” (II. vatikáni zsinat, LG 31).


Érdekes lehet még:
II. vatikáni zsinat: Apostolicam Actuositatem
« Előző Következő »