Szentáldozás? Úrvacsora?

« Előző Következő »

A keresztény közösségek életének egyik központi eseménye a közös eukarisztia, hálaadás, amikor a gesztusok, az imák, a szentírási szakaszok révén kapcsolódunk valami módon az utolsó vacsora asztalához, Jézus szenvedéséhez, halálához és feltámadásához. Ezt egyik keresztény közösség sem kérdőjelezi meg.

Ami nézeteltérés tárgyát képezi, az a kapcsolódás módja. A keleti, ortodox és katolikus egyházak úgy vélik, hogy a szentmisében valóságosan megjelenik, hatékonyan megvalósul az egyetlen jézusi áldozat. Nem megismételjük azt, nem egy második, ezredik áldozatot kapcsolunk ahhoz, hanem – a misztérium, a kegyelem által – belekapcsolódunk az egyetlen krisztusi eukarisztiába. Ez azt is jelenti, hogy számunkra a szentmisén megtört és kiosztott kenyér valóságosan Krisztus teste, a bor valóságosan Krisztus vére; ezekben ő valóságosan jelenvalóvá válik.

A protestáns teológusok között több eltérő nézet is kialakult: egyesek szerint Jézus csak az eukarisztia vételének pillanatában jelenvaló, de előtte-utána nem; mások úgy vélik, hogy nincs jelenvalóság, hanem amit teszünk, az komoly, értékes, kegyelmeket közvetítő cselekedet, de csak emlékezés.
A két eltérő gondolkodásmód vezetett az eltérő szavak alkalmazásához. A katolikus szó – szentáldozás – az egyetlen krisztusi áldozat jelenvalóságára utal. A protestáns úrvacsora kifejezés azt hangsúlyozza, hogy emlékezünk az Úr utolsó vacsorájára.

Mivel itt igen komoly eltérés van a gondolkodásmódban, nincs lehetőség arra, hogy katolikusok (ortodoxok, keleti keresztények) és protestánsok egymás templomaiban felekezettől függetlenül magukhoz vegyék az eukarisztiát.


« Előző Következő »