Mi lesz azzal, aki meghal?

« Előző Következő »
 

Aki meghal, annak biológiai élete véget ért, de az emberi létünknek ez csak egy része. Isten a teremtéskor lelket lehelt az emberbe, mely által minden ember az örök életre hivatott. Ha meghalunk, ez a lélek visszatér Istenhez. Ő pedig különleges módon fedi fel magát a hozzá térő ember előtt: mint Szeretet és Irgalom. Ekkor minden hamis istenképünk szertefoszlik.

Mi lesz azzal, aki meghal?

Ebből már valamit itt a földön is megélünk, de ezzel együtt titkot is hordoz számunkra, mi lesz a halál után: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (Iz 64,3; 1Kor 2,9).

A halálban személyesen találkozunk Istennel, s ez a találkozás egyben életünk, emberségünk mérlegre tétele is lesz. Akik hittek, akik életüket az igazságot és jóságot keresve élték, követve a lelkiismeret szavát, Istennél lehetnek. Várják a feltámadás napját, de addig sem tétlenek. Közbenjárnak értünk, akik még a földön élünk; kérve számunkra Isten kegyelmét, világosságát, segítségét, hogy a jó úton tudjunk járni.

Mi magunk, a földön élő emberek sem szakadunk el elhunytjainktól: imádkozhatunk értük, tudva, hogy a halál után még tisztulásra, engesztelésre szorulhatnak szeretteink. Ebben az imádságban együtt várjuk velük a feltámadás napját – miként azt a hiszekegyben is valljuk. A feltámadásban győzzük le végleg a halált: a lélek s a megújult test egységében teljes emberségünk belép Isten országába.

Azok számára, akik Krisztus kegyelmében halnak meg, a halál részesedés az Úr halálában, hogy föltámadásában is részesülhessenek. (KEK 1006)

Carol Oldham: Kölcsönkapott gyermek

"Elengedem egyik gyermekemet
látogatóba- szólt-, röpke időre.
Míg szíve dobban, majd a tiétek,
s elsodor parttalan könny-patak tőle
hat-hét vagy húsz-huszonkét év után.
De addig is! Gondoznátok-e nékem?
Adnátok-e otthont, míg oda van,
míg eljövök érte újra az égen
hogy hazavigyem? Lebbenő szél lesz,
májusi hó, almavirágnyi idő
kicsi sorsa, de bánatotokban
vigasz az emlék s szavam tán békítő:

Miért is hagynám közöttetek?
Egy napszálltakor mindenki visszatér.
Gyermekemet csak tanulni küldöm:
van mit csupán csak az ért, ki arra lent él.
Széttekintettem hát a földtekén,
bölcs és türelmes oktatót kerestem,
s úgy találtam, porban baktatók közt
nem lenne eszközöm más, csak ti ketten.
Teljes szívvel tudjátok szeretni
gyermekem, nem nézve kárba ment erőt,
s nem gyűlölve engem, ha úgy tűnik,
visszakértem tőletek idő előtt?"

Véltem hallani, amint így szólnak:
"Atyánk, legyen meg a te akaratod!
Az örömért, mit gyermeked jelent,
elvállaljuk a bánat-kockázatot.
Szívünkbe zárjuk kit tőled kaptunk,
gyengéden óvjuk, hordozzuk, tanítjuk.
A boldogság, mit megkóstolhatunk
édes lesz, köszönjük hát. S visszaadjuk
őt, ha jönnek érte angyalaid
bármilyen korán, és elviseljük mi
a könnyeket, a fájó bánatot.
S ha lehet, megpróbáljuk megérteni."

Szent Ágoston

Ne sírj, mert szeretsz engem!
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem hátunkban,
ahogy mindig is hallható volt.
Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék
a gondolataidon kívül...
csak mert a szemem nem lát...
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg is fogod találni a lelkemet,
és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légyszives... ha lehet,
töröld le könnyeidet
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

« Előző Következő »