Nem elég, ha csak Istentől kérem bűneim bocsánatát?

« Előző Következő »
 

Elkövetett bűneink nemcsak Istent sértik meg, hanem az emberi közösséget is támadják, ezért a kiengesztelődés sem csak ránk és Istenre tartozik, hanem az egész közösséget érinti. Szent Pál írja az Egyházról, azt testhez hasonlítva: „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1Kor 12,26).

A Szentírás szerint egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket. A názáreti Jézusban maga Isten lett emberré – ezért ő az emberek között járva nem csak hirdette Isten irgalmas szeretetét, hanem fel is oldozta a hozzá bűnbánattal fordulókat. Kortársai értetlenül, felháborodva fogadták ezt, felelősségre vonva őt, hogy ilyet csak Isten tehet. Jézus azonban isteni tekintéllyel így felelt nekik: „Tudjátok meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” (Mk 2,10), s szavait csodajelekkel igazolta.

Jézus idővel ezt a hatalmat megosztotta az okkal. Először Péternek mondta: „Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,19). Nem sokkal később ugyanezt a meghatalmazást és szolgálatot kiterjesztette minden ra (Mt 18,18). a után az oknak ajándékozta a Szentlelket, s így szólt hozzájuk: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,23).
Az első századokban a bűnösök a közösséget vezető vagy pap jelenlétében vallották meg a bűneiket (nem egyszer a közösség tagjai előtt), és az elöljáró rótta ki rájuk a vezeklést, majd fogadta vissza őket a közösségbe. A gyóntató pap most is az Egyház közösségét képviselve, Krisztus megbízásából hallgatja meg bűnvallásunkat és közvetíti Isten bocsánatát.

A pap által megerősítést, bátorítást, tanítást kaphatunk. Emberi gyöngeségünkben megtapasztalhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül bűnösségünkben. Megtisztul a szívünk Isten kegyelméből, s így Krisztus Egyházának is élő tagjaivá válunk.

« Előző Következő »