Nem tudom földolgozni. Hova fordulhatok?

Illik-e ma még gyászolni, és ha igen, meddig, hogyan? Valóban az idő fog mindent megoldani?

« Előző Következő »

A veszteséggel való szembenézés eleven időszaka a temetés után kezdődik, amikor a sok intézni való után ritkulnak a megkeresések, a telefonhívások, és visszatérnek a hétköznapok.

Bizony nagyon fájdalmas egyedül maradni a gyászban, szembesülni az eltávolodással, miközben várnánk a segítséget. Környezetünk gyakran esetlen az együttérzés kifejezésében, kimutatásában. Mindannyian tudjuk, hogy a halál és a gyász az élet velejárója, mégsem vagyunk felkészülve arra, hogy erről beszélgessünk. Ilyenkor érdemes megkeresni, hogy ki, illetve mi az, ami segíthet gyászunkban.
A fekete ruha viselete, a temető látogatása, személyes emlékek felidézése, fényképek nézegetése, csendes, gyertyafényben eltöltött imádságos óra vagy szentmise felajánlása mind segíthet. Komoly támogatást adhat a sorstárssal való megosztás, aki maga is sok mindent megtapasztalt már. Tőle jobban el tudjuk fogadni, hogy a gyász miatt nem kell eltűnnie életünkből az örömnek, a mosolynak, a boldogságnak. Nem véletlen a gyászév fogalma, mely során minden ünnepet, évfordulót, jeles napot megélünk az elvesztett személy nélkül, az elengedés lelkületével. Az elengedés nem azonos a felejtéssel, mert nem felejteni szeretnénk, hanem emlékezetünkben megőrizni a másikat, méghozzá a feltámadás hitében, annak reményében, hogy találkozunk.

Atyám házában sok hely van” (Jn 14,2).

« Előző Következő »