Szentelt víz

« Előző Következő »


Titokzatos a víz. Egyszerű, áttetsző, önzetlen, készen arra, hogy tisztára mossa mindazt, ami bepiszkolódott, és felüdítse a szomjazót. És ugyanakkor kifürkészhetetlen, nyugtalan, telve talánnyal és erőszakkal, s pusztulásba akar rántani. Találó képe azoknak a titokzatos ősokoknak, amelyekből az élet fakad és a halál integet felénk; képe magának az életnek, amely olyan világosnak tűnik fel és ugyanakkor mégis olyan rejtvényszerű.
Így azután értjük, miért teszi meg az Egyház a vizet az isteni élet, a kegyelem jelképének és hordozójának.
A keresztségből egykor új emberként jöttünk elő, „újjászületvén vízből és Szentlélekből”.
[…] És keresztvetéskor meghintjük homlokunkat és mellünket, jobb és bal vállunkat »szentelt vízzel«, az őselemmel, azzal a rejtvényszerű, tiszta, egyszerű és félelmetes elemmel, amely a természetfeletti értelemnek, a kegyelemnek jelképe és eszköze.
Az Egyház
[…] »megtisztítja« a vizet minden istenellenességtől, és »megszenteli« azt, kérve Istent, hogy tegye kegyelmi erejének eszközévé.
Ha már most a keresztény belép az Isten házába, meghinti a homlokát, mellét, és vállait, vagyis egész mivoltát a tiszta és tisztító vízzel, azért, hogy megtisztuljon a lelke. Nem szép dolog-e ez? A kereszt jelében hogy egymásra találnak itt a tisztaságra vágyódó ember, meg a megváltott természet és kegyelem!



Romano Guardini: Örökmécs

« Előző Következő »