Valaki, aki bűnbe esett

Mit jelent az ember bűnössége? Mennyiben határozza meg létét?

« Előző Következő »

Isten és ember között szoros kapcsolat áll fenn a teremtésnél fogva. Isten saját képmására és hasonlatosságára teremtette az embert, aki férfiként és nőként hordozza a szeretetre szóló hivatást.

Elolvasva az ember teremtéskori állapotának bibliai leírását (Ter 2,4b–25), nem csodálkozunk, hogy az éden elnevezés átment a köznyelvbe, s a béke, a harmónia szinonimája lett. Mi volt a célja Istennek az emberrel az Édenben? Az, hogy ott teljes életet élhessen, gondot viselhessen a teremtett világra. A teljes élet elérésére a szeretet lehetőségét kapta: szeretve Istent és szeretve a másik embert meg tudta volna teremteni önmagában a külső Éden mását. Erre irányult Isten áldása, szövetségre-barátságra szóló meghívása. Fontos a meghívás szó: nem kényszerről van szó, hanem szabadságról. Hiszen csak szabadon szerethetünk.
Ezért volt szükség arra, hogy Isten törvényt, szabályt adjon, amely mentén az ember dönthet: Isten szava szerint, vagy annak ellenében akar élni. Elfogadja-e az Istentől felajánlott szövetséget vagy sem? Az ember pedig elkövette az ősbűnt, vagyis döntést hozott arról, hogy Isten nélkül, önerőből, saját elképzelése szerint akar eljutni a teljességre, ő akarja megszabni, mi a jó és a rossz. Ám a bűn nyilvánvalóvá tette: a patak semmit sem ér a forrás nélkül, csak üres, száraz meder. Ugyanígy az ember sem tud beteljesedni a nélkül, aki saját képére és hasonlatosságára teremtette őt.
A bűn mégsem oltott ki minden reményt. „Bukása után Isten nem hagyta magára az embert. Épp ellenkezőleg, Isten hívja őt, és titokzatos módon hirdeti neki a rossz fölötti győzelmet és a fölemelést a bukásból” (KEK 410).


Lásd még:
Katolikus szemmel a bűnről
KEK 55, 70, 215, 385, 390, 410
« Előző Következő »